Miért szeretek zeneiskolába
járni?
Az, hogy én zeneiskolába járhatok, egy kiváltság. Néha nehéz, de sokszor
örülök neki, a javamra válik, hisz több leszek tőle. Sajnálom azokat az
embereket, akik sosem tanulhattak zenét, és nap, mint nap tapasztalom, hogy
sokan mennyire tudatlanok ezen a téren.
A zene egy olyan nyelv, mint tudjuk, amelyen mindenki érthet. Ki kissé,
ki nagyjából, ki jól. Persze az is jó dolog, ha valaki szereti a zenét – szeret
hangversenyre járni, vagy csak otthon hallgatni is -, de mennyivel másabb az,
ha mindazt, amit hall, meg is érti – behatol a kotta, és a zene rejtelmes
világába.
Néha nagyon megörülök, mikor hallok valahol, és felismerek egy darabot,
hangközt, vagy hangnemet, megfejtem a ritmust. Persze az még jobban tetszik,
mikor másoknak is segíthetek elmagyarázni és megérteni ezeket. Ahhoz pedig,
hogy ilyen tudást gyűjtögessek magamba apránként, szolfézst tanulok. Itt
megtanulok szolmizálni, kottázni, kottát olvasni, és még sok nehezebb dolgot, ami
az alapját képezi zenei tudásomnak. Megismerhetek zeneszerzőket, stílusokat,
embereket. A szolfézsórát nagyon szeretem, sok-sok érdekes történettel, zenével
találkozhatok rajta. Ezeken az órákon szerettem meg például az egyik kedvenc
zeneszerzőmet, Liszt Ferencet, akit a tavalyi vetélkedőig nem bírtam megérteni.
A hangszertanulás – az én esetemben hegedűn és zongorán – egy teljesen
más világ. Igaz, hogy itt is van kotta, vannak hangjegyek, hangközök, ritmusok,
de ez valahogy mégis igazi muzsikává tud fejlődni, olyanná, amit mi csinálunk.
Muzsikáról tanulni, vagy muzsikát képezni mégis más. Itt vannak dallamok,
érzelmek, és a hangszer csupán szívünk-lelkünk énekének közvetítője.
Csodálatos, hogy az ember valamikor, nagyon régen rájött, hogyan lehet
hangokat csinálni eszközök segítségével. És még bámulatosabb, hogy ez a korok
során egyre inkább bonyolultan elkészíthető, szépen zengő tárggyá, hangszerré
fejlődött, a hangszertanulás pedig zeneiskolává. Az ember hangszerekkel
megtanulta úgy kifejezni magát, mint a szavakkal, amit szintén hangszerünk ad
ki, csak olyan, ami bennünk van. Szerencsések vagyunk, hogy van rá
lehetőségünk, hogy délutánonként beléphessünk egy másik világba, érthessünk egy
másik, közös nyelvet.
A zenélésnél már csak az a jobb, ha közösen muzsikálhatunk, énekelhetünk
több szólamban. Ezért szeretem a zenekart: több szólam, dallam van, rengeteg
harmónia, hangulat, és sokkal másabb, szebb, szórakoztatóbb együtt játszani,
mint egyedül. Figyelni kell a többiekre, és alkalmazkodni hozzájuk, nem csak
tőlünk függ az egész, hanem csak egy apró része vagyunk az egésznek. Jobb érzés
együtt zenélni, mint egyedül, és én a zenekarokat is jobban szeretem
hangversenyen hallgatni, mint a szólistákat. Itt harmóniák csendülnek fel, egy
színes, kavargó festményt alkot az egész, és bizalom kérdése a szépség. Lehet,
hogy furcsa, de nekem a szólódarabok inkább színes történetek, versek, esetleg
rajzok, egy-egy motívum, forma megrajzolói, a zenekari és énekkari művek
viszont hullámzó, telt képek, mélyszínű festmények, drámajátékok, szobrok
alkotói csengő, összetett, szinte tökéletes hangokból és színekből. Szeretem a
sok szólam összecsengő harmóniáját, és a sok hangszer egységét, a rengeteg zeneeszköz
lágy puhaságát, vagy falakat megrengető erős hangját.
Néha eltöprengek rajta, hogy mi
szüksége lehet az embereknek a hangszerre, a kottákra, a zenére, és azokra a
bonyolult szabályokra, melyek mindezt övezik? Miért találták fel a neveket,
hangközöket, akkordokat, hangjegyeket? Miért vált a muzsika ősidőktől fogva az
emberek mindennapjainak részévé? Nagyjából ismerem a népdalok hagyományát, és
tudom, hogy szinte minden alkalomra, történésre volt egy vagy több, de vajon
miért? Csak azért, mert hangokat hallunk és képzünk?
Lehet, hogy azért, mert a szavakkal nem tudjuk minden érzésünket
kifejezni.
Biztosan azért is, mert megtaláljuk benne érzéseinket. Néha például nem
tudok hangulatommal ellentétes, mondjuk vidám zenét hallgatni vagy játszani,
csak szomorút. Ilyenkor a zenén keresztül magamba tudok mélyedni, legrejtettebb
gondolataimba. Néha, mikor fáradt vagyok, csak a csendre vágyok, semmi másra (a
csendre, mint megnyugtató, némának tűnő zenére). Máskor, ha felzaklat valaki,
ideges vagyok, jó elmerülni a megnyugtató zenében, hagyni, hogy teljesen
átjárja mindenemet, hagyni, hogy lelkem csordultig beteljen vele… biztosan
azért, mert ha „a hangulatomra előírt orvosságot” veszek be a fülemen
keresztül, belém ivódik a hangulat, átveszem a rezgését, és meggyógyít. A zene
az emberből jön: megtalálható a természetben, sőt, onnan származik, de az
emberből jön egy másik formában. Mindenféle alkalomhoz, érzéshez, lelki
történéshez létezik egy zene, hisz szinte biztosan átélte már valaki
ugyanezeket, aki le tudta jegyezni kottában. Ha nem is zenedarabban, de
könyvben, szoborban vagy festményben biztosan megtalálható ez a bizonyos érzés…
Ha rátalálok egy ilyen alkotásra, már nem vagyok olyan egyedül, az osztozik
érzéseimben. Felvidít, belelovall az álmodozásba, vagy összeszorítja szívemet.
Az utolsó sem baj, mert bele kell merülnöm, át kell élnem a szomorúságot ahhoz,
hogy épségben, maradandó sérelem nélkül ki tudjak lépni belőle. A legjobb út a
feszültségek levezetéséhez számomra a művészeti alkotás. Ki tudom magamból
zenélni, írni, festeni az érzelmeket.
A hangok tehát belőlünk,
élőlényekből, a természetből jönnek, és valóságos csoda, hogy hallhatjuk őket,
és zenét, muzsikát kanyaríthatunk belőlük. És ha az ember érzéssel zenél, a
hangszer nem tárgy többé, hanem egy varázslatosan szóló csodalény. De a muzsika
akkor sem belőle jön, hanem rajta keresztül belőlünk. A zene az ember társa az
idők elejétől fogva, zeneiskolai tanáraim pedig segítenek abban, hogy még
jobban szerethessem, átélhessem és megérthessem, és hogy még közelebb
kerülhessek a muzsikához.
Dóka Eszter hegedű szakos tanuló
(Waldorf Iskola, 8. osztály)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése